Ankara Törökország Miskolca, azzal a különbséggel, hogy itt nincs Avas lakótelep, meg Edda. Igazából nem érdemes itt sok időt eltölteni. Ankara a török közigazgatás és politikai élet központja. Aszfalt és vasbeton dzsungel. Egyetlen dolog amit érdemes megnézni az az Atatürk mauzóleum.

Sűrű bocsánatkérés mindenkitől, hogy már egy jó ideje nem jelentkeztem, de iszonyatosan felgyorsultak az események. Azért próbálok visszamenőlegesen is számot adni mindenről, bár így több hét tárlatából már nem lesz elég színes.

A héten kaptam segélycsomagot. Kettőt is. Az első számú segélyezőm, egykori évfolyamtársam, kedves Szalkai Nikolett, akivel felvettem kapcsolatot, mivel jelenlegi kedvese éppen Isztambulba tartott. A másik segélyezőm Ádám szobatársam pajtása, aki meglátogatott minket és szintén, a további túlélésünk szempontjából nélkülözhetetlen termékekkel látott el minket.

Avagy Fekete Sas. A Besiktas futball csapatának kabalaállata. A meccs szombaton volt, közvetlen az iskolai incidenst követő szombaton. Ez azért fontos, mert itt is balhé volt és sikerült ismét nyelnem egy kis könnygázszerűt. Bár ez nem biztos, hogy az volt, mert kevésbé mart. Maximalizmusom még a könnygáznyelésre is kiterjed, hisz ha kaptam pénteken, akkor szombaton miért is ne újra? Az elmúlt napok szituációi erősen emlékeztetnek a középiskolás éveimre, avagy önakaratomon kívül mindig ott vagyok a balhé közepén, nem csinálok semmit, mégis megszívom.

Vagyis inkább gáz volt, mégpedig könnygáz. A minap (2009.04.03) a kommandósok lerohanták a sulit. Csodálatos élmény volt. Hát akkor kezdem is az elején.

Péter pajtásunk fogalmazta meg a legjobban, amikor megkérdeztem, hogy tetszik neki Isztambul, egy hónap után: ”Olyan, mintha mindennap augusztus 20.-a lenne”.

Az elmúlt egy hét történéseivel kapcsolatban sajnos nem tudok semmi tradicionális sztorival szolgálni. Egész hetem a szakdolgozatomnak szenteltem és itthon ültem és írtam, írtam és a változatosság kedvéért írtam.

Március 19.-én török vacsorán voltunk. Kíváncsi voltam, vajon milyen földi édent tudnak nyújtani 35 líráért (35*140= 4900ft-ért).

Meglátogattuk Sulthanahmet-et, avagy kékmecsetet. Valójában ez is csak egy grandiózus épület, amit mindenkinek látnia kell, aki erre jár. Mivel erről a helyről mindenki hallott már, gondolom mindenkiben felvet néhány alapkérdést:

2009.03.09.

Tábornok (én), és csapatai (szobatársam Ádám), partra szállunk Ázsiában, megkezdjük hódító körutunk.

Szeretnék elnézést kérni a masszív 50-60 fős olvasótáboromtól, de az utóbbi héten meglehetősen el voltam havazva. Suliba járok, szakdogát írok otthonra, és próbálom kiinni Törökországot az EFES sörkészletéből, ami egy meglehetősen felelősségteljes és embert próbáló feladat.

Törökországban a közlekedés az egyik legőrültebb dolog. Leginkább azért, mert az összes sofőr őrült. Sofőr szlengnél maradva „agyban csúszik náluk a kuplung”.

Gondoltam írok néhány szó a suliról is, ha már azért vagyok itt, hogy tanuljak :). Az iskola a Yildiz Technical University a tengertől pár száz méterre helyezkedik el. Az iskola épületeinek többsége, az egykori Yildiz Palota részét képezték. Nos ez eddig mind szép és jó, de mégis a legfurcsább adatok következő voltak:

Nos ide nem írok sokat csak mellékelek néhány képet, szerintem azok magukért beszélnek.

Városi sétáim során (Maslak és Besiktas körzetek) igen meglepő volt számomra az, hogy akár merre pillantok látok egy török zászlót. Hogy ez miért is olyan meglepő számomra arra majd visszatérek, de előtte a török zászló rövid mégis velős története:

Özel Güvenlik avagy privát biztonsági őr. Az első szó amit megtanultam. Itt Törökországban az emberek nagyon félnek valamitől. Mindenhol biztonsági őrök vannak. A kollégiumot konkrétan 8-10 biztonsági őr védi, folyamatosan a nap 24 órájában, megfigyeléseim szerint 12 órás váltásokban. Ahhoz, hogy bejussak a kollégiumba pontosan két ellenőrzőponton kell átmennem, ahol minden egyes alkalommal elkérik a papírjaimat. Nos azt tudni kell, hogy a kollégium az még egy kevésbé őrzött helynek számít. Leginkább ezek a biztonsági készületek jellemzik Törökország politikai és szociális helyzetének kettős mivoltát.

A kollégium úgy 30 percre van a besiktasi sulitól, Isztambul üzleti központjában Maslak-ban. A kollégiumba való bejutás sem volt egyszerű eset. Két ellenőrzőponton kellet átsuhanni ahhoz, hogy bejussunk a kollégiumba, így sikerült is megtanulni az első török szót: özel güvenlik avagy privát biztonsági őr (ezekről a nemes és fontos feladatott ellátó humanoidokról majd kicsit később). Az alábbi folyamat,azaz  hogy meggyőztük a biztonsági őröket és a kollégium „manager”-ét, hogy nem tálib zsoldosok vagyunk nem tartott többe cirka másfélóránál. De az igazi sokk csak ezután következett…

Leszállás után felvettük csomagjainkat, passport kontrol és irány a török föld. Amint kiléptünk egy rakat ember integetett táblákkal, erre én feltettem a kezem és elkezdtem kissé meghajolni (de csak elegánsan 75°-nál nem jobban!) nekik mintha valami sztár lennék, de igazából nem vették a lapot. E pillanatban tudatosult bennem, hogy humorérzékét mindenki otthon hagyta, vagy nincs is nekik. Ekkor pillantottam meg emberünket egy ERAMUS-os táblával. Ő volt Tufan Giroglu (róla majd kicsit később, kicsit többet). Ezután a belvárosba vettük az irányt az isztambuli erasmusos-ok központjába. Ez egy egész kellemes, 6 szintes ház a belvárosban (továbbiakban ESN house), tele főként európai diákokkal. Itt rakival és süteménnyel vártak minket. Ezt követően Tufan elvitt minket vacsorázni, majd irány a kollégium, ahol Botond ajándéka a helyére került….. 

Az utazás, a nagyszerű búcsúztatás után nehezebb volt, mint gondoltam (köszönöm ezt szüleimnek és barátaimnak). Miután becsekkoltam a járatra, a váróban üldögélve jött a monoton női hang:”… a Malév isztambuli járata negyed órát késik..”. Ezt egy elég rossz ómenként könyveltem el, így elfogyasztottam a napi második frontinomat is. Miközben üldögéltem megláttam az addig még csak képről ismert két, ugyancsak az én iskolámba járó arcot, amint épp a Pristinába induló gépre akarnak feljutni.