Az utazás, a nagyszerű búcsúztatás után nehezebb volt, mint gondoltam (köszönöm ezt szüleimnek és barátaimnak). Miután becsekkoltam a járatra, a váróban üldögélve jött a monoton női hang:”… a Malév isztambuli járata negyed órát késik..”. Ezt egy elég rossz ómenként könyveltem el, így elfogyasztottam a napi második frontinomat is. Miközben üldögéltem megláttam az addig még csak képről ismert két, ugyancsak az én iskolámba járó arcot, amint épp a Pristinába induló gépre akarnak feljutni. Bár úgyse engedték volna őket felszállni, szóltam nekik, hogy nem ott kéne várakozni. Ez is megvolt. Napi jótett kipipálva. A helyemet még felszálláskor ablak mellé kértem. Ablak mellé is ültettek. A szárny és a turbina (azt hiszem, így hívják azt ami a gép oldalán van és a propeller forog benne) közé. Csodálatos volt. Monoton zaj másfélórán át. A dolgot hatványozta, hogy két méterre ült tőlem egy idős néni egy ketreccel a kezében, amiben egy macskanagyságú, valószínűleg kutyaként törzskönyvezett kis panelcirkáló volt. Ehhez azt hiszem felesleges akármit is hozzáfűznöm. Bár már többször repültem életemben és többször is a Malévval, erősen érezhetőek a vállalat orosz kézbe kerülésének hátrányai. A legrosszabb tapasztalataimat az étkeztetéssel kapcsolatosan szereztem.’96-ban egy komplett menüt kaptam a gépen és repetát is,’08-ban sonkás szendvicset és repetát is,’09-ben pedig egy sajtos szendvicset repeta nélkül. Utána a következő hölgyeménytől, aki az italos kocsit tolta kértem egy kis bort. Természetesen az se volt, ugyanis: „Malév gépeken már nem szolgálunk fel alkoholt”.Így hát 2 frontin és 18 óra ébren lét után elég fáradt voltam ahhoz, hogy visszapirítsak a 40-es éveit taposó stewardess hölgyre, amelyet a következő szavakkal meg is tettem:

 -     Jó, értettem kisasszony. Akkor egy Red Bull-t szeretnék.

-         Az sincs. - hangzott a válasz

-          De van.  -  mondtam

-          De nincs.

-          De nézze meg jobban, biztos hogy van, mert a Red Bull szárnyakat ad. És kimutattam az ablakon a gép szárnyaira.

Ezután a kis baráti csevely után kezdtem értékelni a fémdetektoros kapukat, ugyanis ha van nála valami éles tárgy akkor azt biztos vagyok benne, hogy beveti ellenem. Miután elment félálomban élveztem az utazást. Eddigi utazásaim során azt az etikettet sajátítottam el, hogy leszálláskor illik az utasoknak tapsolni, megtisztelve ezzel a pilótát és köszönetet mondani neki ezzel hogy élünk. Leszállás után így félálomban el is kezdtem nagy serényen tapsolni, amit a körülöttem levők egy lesajnálós „Szegény hülyegyerek először repül és élvezkedik” nézéssel nyugtáztak, így lelkesedésem alábbhagyott és befejeztem a tapsolást. Ezután pedig boldogan nyugtáztam, hogy 2009-02-10-én körülbelül 15:45-kore szerencsésen megérkeztem Törökországba.   

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.